A szocialisták támogatottságában február óta kevés a változás: továbbra is a teljes népesség bő egyötöde szavazna az MSZP-re (1. ábra). A vezető kormánypárt az előző parlamenti ciklusban is állt már ilyen rosszul - 2004 nyarán, az EP-választást követően –, igaz, akkor három hónap után sikerült kikecmeregniük a mélypontról. A Fidesz előnye viszont az előző négy évben soha nem volt ennyire tetemes. A vezető ellenzéki párt a teljes népességben először tavaly augusztusban érte el a 40 százalékot, amit kisebb-nagyobb hullámvölgyek után azóta is tart - így júniusban csaknem kétszer annyian szavaztak volna a Fideszre, mint az MSZP-re (2-3. ábra).

 

A Fidesz erősödése Orbán Viktor népszerűségének a jelentős növekedésével mutat párhuzamot. Az előző hónapokban elsősorban a párt sokak által mérsékeltebbnek tartott vezetőinek, Pokorni Zoltánnak és Navracsics Tibornak a népszerűsége növekedett, júniusra viszont a pártelnöki székben megerősített, gondolatait egy új könyvben is a közvélemény elé táró Orbán Viktor mutatója is visszaállt a korábbi szintre. A Fidesz megerősödése talán az egységet mutató kongresszussal magyarázható, de mindenestre nem a lakosság közhangulatának a további romlásával, hiszen a gazdasági várakozások még javultak is valamelyest május eleje óta (4. ábra). (Az Alkotmánybíróság a kutatás terepmunkájának lezárása után foglalt állást a Fidesz népszavazási kérdéseiben).

 

A parlamenti választás óta most június elején volt a legmagasabb az SZDSZ támogatottsága – a liberálisok a választani tudó „biztos” szavazók körében 6 százalékon állnak. Bár a változás statisztikailag nem szignifikáns – magyarán pusztán a véletlen műve is lehet, hogy az előző hónaphoz képest több SZDSZ-szavazó került be a felmérés mintájába – de összhangban van azzal a megnövekedett médiafigyelemmel, ami a koalíciós viták miatt kapott a kisebbik kormánypárt. A párt által delegált új egészségügyi miniszter májusban a népszerűségi lista utolsó helyén debütált, de a megítélése így is lényegesen jobb volt, mint az elődjéé. Júniusban viszont már Horváth Ágnest is éppen olyan kevesen látták volna szívesen „fontos politikai szerepben”, mint Molnár Lajost a lemondása előtt.